Madarak

Az erdőspuszta madárvilágára is jellemző, mint más populációkra is, hogy az emberi beavatkozások (lecsapolások, vadászat, mérgezések, állandó zavarás, stb.) az utóbbi 50-100 évben jó néhány faj megritkult, vagy kipusztult. Főleg a nagyobb testű, érzékenyebb ragadozómadarak eltűnése szembetűnő. Ide tartozik a:

  • törpesas (Hieraaetus pennatus),
  • vörös kánya (Milvus milvus),
  • a barna kánya (Milvus migrans).

Vizes élőhelyeken megtalálható mind a négy hazai vöcsökfaj, így a kis vöcsök (Podiceps ruficollis), feketenyakú vöcsök (P. nigricollis), vörösnyakú vöcsök (P. griseigena), búbosvöcsök (P. cristat6us). Két szerkőfaj a kormos- (Chlidonias niger) és a fattyúszerkő (Chlidonias hibryda). Kisebb számban a dankasirály (Larus ridibundus) is fészkel. Megtalálható még a néhány párban rendszeresen költő vörösgém (Ardea purpurea), pocgém (Ixobrychus minutus) és a bölömbika (Botaurus stellaris). Más gémfélék, így a bakcsó (Nycticorax nycticorax) a selyemgémek (Ardeola ralloides), a szűrkegémek (Ardea cinerea) a kiskócsagok (Egretta garzetta) és nagykócsagok (Egretta alba), valamint a feketególyák (Ciconia nigra) csak költés után, kóborlóként figyelhetők meg, igaz akkor aránylag nagy számban. Bár rendszeres költőfaj, mégis ritkán kerül szem elé a guvat (Rallus aquaticus), inkább csak hangja árulja el. Ugyancsak guvatféle madár a szárcsa (Fulica atra), amely a leggyakoribb a tározókon és egyéb vizes élőhelyeken fészkelő vízimadarak között.

Akár vonuláson, akár költési időben a récefélék uralják az erdőspusztai tározókat. Tizenkét fajuk: a tőkés- (Anas platyrhynchos), a kendermagos- (A. strepera), a fütyülő- (A. penelope), a csörgő- (A. crecca), a böjti- (A. querquedula), a nyílfarkú- (A. acuta), a kanalas- (A. clypeata), a kontyos- (Aythya fuligula), a barát- (Aythya ferina) a cigány- (Aythya nyroca), a kerceréce (Bucephala clangula), valamint a kisbukó (Mergus alballus) rendszeresen előfordul itt.

Ősszel a sekély vizű tavak partjain különböző parti madarak jelennek meg, ahol a bő szervesanyag tartalmú iszapban eleség után kutatnak. Egyedszámuk nem nagy, de kis utánajárással egész szép csokorra valót lehet összegyűjteni a különböző fajokból A legjellemzőbbek a kormos­ (Tringa erytropus), a szürke- (Tringa nebularia), réti- (Tringa glareola), erdei- (Tringa ochropus), billegető- (Tringa hypoleucos), pajzsos (Philoma­chus pugnax) cankók, és a sárszalonka (Gallinago gallinago).

A nádi énekesek legjellemzőbb fajai a nádirigó (Acrocephalus arundi­naceus) és a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus), míg a nádisármány (Emberiza schoeniclus) és a barkóscinege (Panurus biarmicus) inkább a gyékényesek lakója. Néhány párban költ a függőcinege is (Remiz pendulinus), mesterien épített fészkei általában csak a lomb lehullása után kerülnek szemünk elé. A nádasok kitűnő alvóhelyei a vonuló aprómadaraknak (seregélyek, fecskék), télen pedig a kóborló cinegecsapatok keresik fel őket előszeretettel.

Madártani szempontból a különböző őshonos fajokból álló erdők kevéssé különböznek egymástól. A változatos cserjeszint, a szellős, nyílt lombkorona számos énekesmadár fajnak nyújt fészkelési, táplálkozási lehetőséget. Idősebb állományokban több harkályfaj egyedeit is megfigyelhetjük, így a kis- (Dendrocopos minor), a közép- (D. medius), a nagy fakopáncsot (D. major). A feketeharkály (Driocopus martius) és a szürke­küllő (Picus canus) szórványosan, de elég rendszeres fészkelő. Kifejezetten az idős tölgyesek lombkoronaszintjében él az örvös légykapó (Ficedula albicollis). Konstans fajok itt az erdei pityer (Anthus trivialis) a csilp-csalp füzike (Phylloscopus collybita) a sisegő füzike (P. sibilatrix) a szürke légykapó (Muscicapa striata) a vörösbegy (Erythacus rubecula) az erdei pinty (Fringilla coelebs) a barátka poszáta (Sylvia atricapilla) a fülemüle (Lusci­nia megarhynchos) a feketerigó (Turdus merula), az énekes rigó (T. philomelos), a léprigó (T. viscivorus), a csuszka (Sitta europaea). Az erdei utak menti szegélybozótost lakja a karvalyposzáta (Sylvia nysoria), a kisposzáta (S. curruca), a mezei poszáta (S. communis), a tövisszúró gébics (Lanius collurio). A gazdag aljnövényzetű, erősen elcsalánosodott erdők lakója a berki tücsökmadár (Locustella Fluviatilis). Kifejezetten az idős tölgyesekhez ragaszkodnak fészkeléskor a nagyobb ragadozómadarak, így a galambász héja (Accipiter gentilis), a darázsölyv (Pernis apivorus) és a kabasólyom (Falco subbuteo), macskabagoly (Strix aluco).

Szöges ellentétben az öreg tölgyesekkel, az ültetett idegen fafajokból álló "erdők" madárvilága nagyon szegényes. Elsősorban az aljnövényzet, a cserjeszint teljes hiánya magyarázza ezt. Mivel az erdészet nagyon rövid vágásfordulókkal dolgozik, hiányoznak a megodvasodott, idős fák, amelyek szintén kedvező fészkelőhelyet biztosítanának.

Érdekesség, hogy az új erdei- és feketefenyő telepítések hatására terjedőben van környékünkön a fenyves cinege (Parus ater).

Ma már nem elhanyagolható nagyságrendű a mesterséges élőhelyek aránya. Itt elsősorban a településekre és azok környékére gondolunk (szántók, kertek, gyümölcsösök). Jellemző fajok itt a házi- (Phoenicurus ochruros) és a kerti rozsdafarkú (P. phoenicurus), a csicsörke (Serinus serinus), a füsti- és a molnárfecske (Hirundo rustica, Delichon urbica). Háborítatlan, kevésbé feltárt területeken találkozhatunk az újabban visszatelepült táplálék után kutató hollóval (Corvus corax).

A tél beálltával az útmenti "gazosokon" és a parlagon hagyott szántókon csoportokba verődve kóborolnak a kenderikék (Acanthis cannabina), téli pintyek (Fringilla montifringilla), csízek (Carduelis spinus), citromsármányok (Emberiza citrinella), nyomukban feltűnik a karvaly (Accipiter nisus) és a törpesólyom (Falco columbarius) egy-egy példánya.

Ezzel egy időben érkeznek a fenyőrigók (Turdus pilaris) nagy csapatai, a csonttollúak (Bombycilla garrulus), a szőlőrigók (Turdus iliacus) és a süvöltők (Pyrrhula pyrrhula).