Az Erdőspuszta
A Debreceni Zrinyi VT gerinces élővilága
Közreadta Hegymegi Ferenc
A vadásztársaság területe a Nyírség természetföldrajzi tájának DNY-i részén elhelyezkedő Erdőspusztán található. Nevéből is kiderül, hogy átmenetet képez az erdő és a füves puszta között (erdőssztyepp). A vidék már korán természetes lakóhelyévé vált az embereknek, s emiatt a homokbuckák tölgyerdeit fokozatosan pusztítani kezdték. A későbbi csatornaépítések növelték a talaj vízszintjének süllyedését, illetve előidézték a laposokon a lápok kiszáradását. Ez a futóhomok újramozgásának kedvezett, amit aztán a XIX-XX. századokban az akác betelepítésével igyekeztek megkötni.
A terület még mindig változatos, gazdag élővilággal rendelkezik, több pontja már védelem alatt is áll a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet részeként. Az őshonos erdők főleg száraz homoki és gyöngyvirágos tölgyesek, de mélyebb pontokon tölgy, kőris, szil ligeterdő és fűznyír „ligetek" is találhatók. A tisztásokon láprétek is kialakultak, míg a szárazabb területeken homoki gyepekkel találkozunk.
Az Erdőspuszta tipikus homokvidék, amelyek felszíni formakincseit évszázadok óta formálja a természet és az ember. A táj geológiai viszonyait, növényzetét, vízrajzi képét a homokformák, a homokhátak, a buckaközi mélyedések, a természetes völgyek jellemzik. Az évszázadok óta itt gazdálkodó ember tájformáló, a növényzetet és különösen a vízviszonyokat megváltoztató tevékenysége sajátos tájegységet alakított ki, amely természet földrajzilag a Nyírség déli részéhez, a Hajdúsági Erdőspusztákhoz tartozik.
A vidék természeti képét döntően két tényező változtatta meg. Egyrészt az egykor nagy kiterjedésű erdők kiirtása, másrészt az egykori fűz- és nyírlápok, egyéb természetes vízterek, homokbuckákkal körülvett lefolyástalan völgyek, mélyedések lecsapolása. A térség sohasem bővelkedett nyílt vizekben. A szántókon, legelőkön, réteken még ma is fellelhető csigaház- és kagylóhéj-maradványok azonban jelzik, hogy a terület mélyebben fekvő részeit egykor mozaikosan lápi és mocsári vízterek és laposok tarkították. A szárazabb buckaoldalakat pusztai kocsányos tölgyesek, a buckatetőket és más szárazabb területeket nyílt homokgyepek borították. A mélyebben fekvő, nedvesebb térszíneken, valamint az egykor az erre kanyargó folyók ősi medrét kísérve gyöngyvirágos-tölgyesek és ártéri jellegű ligeterdők díszlettek.
A lecsapolások és a belvíz rendezési beavatkozások következményeként csökkent a talajvíz, ami a terület nagyfokú kiszáradását és az eredeti élővilág hanyatlását indította el.
A vidéket az egyre szárazabb homokfelszíneket megkötő, tájidegen fafajok tarkítják (például erdei- és feketefenyő, akác, vörös tölgy), hogy megállítsák a vízkészletek rohamos csökkenését.
Ezután megkezdődhet a visszaerdősítés is, a tájjellegű fafajok (például kocsányos tölgy, magyar kőris) ültetésével.
Kialakítottak egy több egységből álló, egymással csatornákon keresztül összeköttetésben lévő tó rendszert, amelyet a Fancsikai-, Mézeshegyi-, Bodzás-, Hármashegyi-tavak és a Halápi-tározók Vekeri egyesítésével hoztak létre. Az erdőspusztai vízrendszer egyik sajátos, hajdani mocsár és lápvilágra hasonlító a szukcessziós folyamat révén létrejött különleges védett területe a Halápi-tározó.
A mai erdőspuszta kialakulásában nagy szerepe játszott a degradáció, és napjainkban a szukcesszió is megtalálható. Ennek példája a halápi-tározó. Sajátos vízi világ alakult ki a növények és az állatok fokozatos betelepedésével. Az egykori mocsárvilág halfajokban gazdag élőhely. E víztérről már az egykori feljegyzések is megemlékeztek, mint a vigyázatlan embert és jószágot elnyelő területről, amely köré csak tisztes távolságba települtek a tájat jellemző tanyák. A vízrendezések után a Halápon kialakított több mint 70 hektáros mocsarasodó víztározó ismét az egykori állapotokat sejteti. Növényzete alapján a terület, mint a Nyírség része az Alföld flóravidékéhez tartozik. A flórafejlődés időszakában a vegetációt főleg láp- és mocsárrétek jellemezték. Ezek közé ékelődtek a még néhol ma is fennmaradt nyír- és fűz-láperdők. A nyílt víz hínárnövényzete az úszó békalencsétől egészen alámerült, ezek közé az ágas békabuzogány is betelepedett. A szegélyzónát 20-40 méter szélességben nádas-gyékényes alkotja. A sekélyesebb partszakaszokba, ahol a nádas ritkul, zsombékosok ékelődtek. Üde színfolt itt tavasszal a mocsári gólyahír, később a mocsári nőszirom, s májusban a védett elegáns kosbor megjelenése. A mélyebb vízzel borított fűzligetek tipikus halápi növénye az ugyancsak védett békaliliom.
A Haláptól távolabb eső területek mocsaras kaszálórétjei még további védett növényritkaságok társulásainak termőhelyei. Az erdős területek kisebb hányadát a ligetes pusztai és gyöngyvirágos tölgyesek, nagyobb területi hányadát, a betelepített akác, fenyő és nemesnyár erdők foglalják el, melyek sűrű aljnövényzettel rendelkeznek. A homoki gyepek, vizes rétek, nyírlápok, erdőterületek közé lakot és lakatlan tanyák, tanyaterületek, mezőgazdasági területek, és parlagon hagyott földek ékelődnek.